Vannak férfi vendégeim is, de sokkal kevesebben mint nők.
Azt hiszem hogy ez azért van, mert nagyon mások a férfiakkal szembeni kulturális és társadalmi elvárások. Ennek megvan a jó és a rossz oldala is. Egy férfinek minden körülmények között erősnek, ambíciózusnak, bátornak és önállónak „kell” lennie, és ennek megfelelően általában kicsi gyerekkoruktól kezdődően arra trenírozzák őket, hogy ne mutassák ki az érzéseiket. Ez már nagyon közeli rokonságban van azzal az elképzeléssel, hogy egy férfinek nem lehet problémája, vagy legalábbis olyan biztosan nem, amit nem tud egyedül megoldani.
Ez a hozzáállás nem is tudatos. Valahogy úgy képzelem, hogy amikor egy férfi olyan helyzetbe kerül, amit egyedül nem nagyon tud megoldani, és egyáltalán felismeri a probléma létezését, és a nagyságát, akkor lehet hogy elindul egy belső párbeszéd (talán az apa hangján), hogy „Te nyámnyila! Hát még ezt sem tudod megoldani?! Hát milyen férfi vagy Te?!”. Ez egy réges-régi beidegződés, ami az apák és ősapák hosszú-hosszú során át öröklődött.
Ilyenkor néha összecsap a tudat és az érzelmek. Lehet hogy azt érezzük, hogy külső segítséget kérni szégyen, ezt egy férfi nem teheti meg. Persze közben tudjuk, hogy valójában nem az, és sokan megteszik, és ettől egyáltalán nem lesznek kevésbé értékesek. erősek vagy férfiasak.
A nőknek ellenben sokkal kevésbé kell kora gyerekkoruktól olyan romboló hatású mondatokat hallgatniuk, hogy „Ugyan már, katonadolog!”, „Most meg mit sírsz? A fiúk nem sírnak!”. Mintha bizony a férfiak nem lehetnének elkeseredve valami miatt, vagy nem sírhatnának.
Szinte már közhely, hogy a szív- és érrendszeri problémák mennyivel gyakrabban fordulnak elő férfiaknál, és hogy előbb halnak... Vajon miért?
